Egyéb

Ugye nem haragszol? Harag Megfigyelhettünk olyan helyzetek, eseményeket, amelyek haragot váltottak ki belőlünk. Egyszer hirtelen keletkezik, máskor lassabban alakul ki. Megengedhető-e a harag? Szabad-e haragudni? Ha megjelenik, mit kezdjünk a haragunkkal? A harag egy kellemetlen érzés, az élet része, de nem könnyű megélni, a tehetetlenség érzésével párosul. Hirtelen nagy erővel törhet ránk és sokszor azt érezzük, hogy nincs felette hatalmunk, nem tudjuk kontrollálni. Az elfojtása, elkerülése, vagy lehasítása nem jó stratégia még akkor sem, ha átmeneti megoldásként használjuk. A saját érzelmeink felismerése és szabályozása legalább annyira fontos, mint a másik fél érzelmeinek a felismerése. Harag, mint alapérzelem A haragnak, mint alapérzelemnek fontos funkciója van, intenzív érzelmi reakció. Az evolúciós magyarázat szerint cselekvésre sarkall a túlélés és szaporodás érdekében. Magasabb foka a düh, ami gyakran aránytalan az azt kiváltó okhoz képest. Az emberré válásunk során és a legtöbb állati közösségben az erőszakkal való fenyegetés határozta meg, hogy melyik egyednek jutott az erőforrások közül. Melyiknek jutott elegendő víz, élelem, és mely egyedek adhatták tovább a génjeiket. A mai modern világban az erőforrásokhoz való hozzáférést már nem ez határozza meg, azonban fontos meglátni, hogy a harag üzenetet hordoz. A harag védekezési reakció, a félelem, a sértettség, vagy a szomorúság elfedésére szolgál. A harag megjelenése és felismerése Négy feltétel együttes fennállása esetén jelenik meg a harag. Az első, hogy észlelünk egy veszteséget, egy kárt, vagy egy hátrányt. A második a károkozó személye, aki ezt a veszteséget okozta. A harmadik az áldozat személye, vagyis észlelned kell, hogy ellened szól. A negyedik összetevője pedig a tehetetlenség érzése, ha nem párosul a megoldás érzésének a jelenlétével. A harag érzése is valid, jogos, és fontos jelzőfunkciója van. A gondolatok, érzések és testérzetek egyszerre jelentkeznek. Az érzések átszínezik a gondolatainkat. A testérzeteken keresztül pedig felismerhetőek. A haraggal való megküzdés Az érzelmi intelligencia fejlesztése és a sikeres érzelemszabályozási technikák elsajátítása a megküzdés részét képezi. Az odafordulás egy lehetséges és hatékony megküzdés lehet. Tudatosítsd, hogy mit érzel a testedben, milyen gondolatok vannak benned és milyen cselekvésre késztetnek ezek. Ha a harag négy megjelenési feltételei közül bármelyiken tudsz módosítani, oszlani kezd. Nézd meg, hogy biztosan van-e veszteséged, vagy biztosan szándékosságról van-e szó! Ha esetleg körvonalazódik, hogy mit tudnál tenni, cselekedni, az is segít a kellemetlen érzés legyőzésében. „Ha az ember ragaszkodik a haragjához, az olyan, mintha forró széndarabot markolna azzal a szándékkal, hogy megdobjon vele valakit; pedig csak ő maga fog megégni tőle.”

Ragaszkodás, mint szenvedéseink egyik oka Csak mi, emberek aggódunk a jövővel kapcsolatban, sajnálkozunk a múlton és hibáztatjuk magunkat a jelenért. Sok szenvedést okozunk magunknak mindezzel. Attól függ, hogy a ragaszkodás, vagy a változtatás felé billen-e a mérleg nyelve, hogy mi magunk mire kondícionáljuk a saját elménket. A jövőt ugyanis nem ismerjük, a múlt tapasztalatai alapján az elménk megpróbálja elképzelni. Az elme működésére az is jellemző, hogy a veszély elhárítása miatt erősebben fókuszál a negatív eseményekre. Egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben pontosan ugyanaz és ugyanúgy fog történni velünk, mint a múltban. Az elme és a szív harca A ragaszkodás, vagy a változtatás közötti döntés az elme és a szív harca. Az elme azonnali véleményt alkot arról, hogy egy élmény kellemes, vagy kellemetlen. Az egyikhez ragaszkodni akar, a másiktól pedig szabadulni. A jövő nem a múlt folytatása. Ha a gondolkodásodon, a hitrendszereden nem változtatsz, könnyen lehet, hogy ugyanazt újra és újra megteremted, amit a múltban megteremtettél magadnak. Tetteidet, szavaidat és gondolataidat lehet és érdemes szabályozni, hogy azok javadat szolgálják. Hogy érdemes beszélgetni önmagaddal azért, hogy eldönthesd, hogy ragaszkodj, vagy változtass? A szívedre, vagy az elmédre hallgass inkább? Ha már felmerül a változtatás igénye, biztosan van egy kép, egy elképzelés arról, hogy mit szeretnél, mire vágysz. Mi lenne a szíved szerinti választásod? Így kérdezd magad: Miért nem jó? Miért nem tökéletes? Mi hiányzik? Miért fontos, mit jelent számodra, ami hiányzik? Biztos, hogy ez ugyanaz, amit elgondoltál? Más módon nem tudnád elérni azt, ami fontos neked? Ragaszkodás A ragaszkodás azt jelenti, hogy nem akarjuk, hogy elmúljon, amiben éppen részünk van. A vágyakozás jelentése, hogy valami mást szeretnénk, mint ami most van. Esetleg billentheti a mérleget annak tudatosítása, hogy nem a külvilágtól szerzett javakhoz érdemes ragaszkodni, hanem azokba a tulajdonságokba érdemes kapaszkodni, amivel elérted, megteremtetted mindazt. Tudatosítsd az erőforrásaidat, a képességeidet, ötleteidet. A saját erőidbe kapaszkodj, mert azzal bármit újra tudsz teremteni, alkotni. Amíg a ragaszkodásod tart, addig azt kommunikálod magad felé, hogy nincs erőd, nincs energiád, nem hiszel önmagadban. A háttérben állhat félelem is. Ezt előbb le kell küzdeni, vagy fel kell oldani, hogy a nyitás kaphasson teret! Mindig az intenzívebb belső hatás energiája valósul meg, ezért azt érdemes önmagadban erősíteni, amit a valóságodban meg szeretnél tapasztalni! Tudatos gondolatok Ha a testről lekapcsolódunk, a testérzeteinkről nem veszünk tudomást, a szívünkkel is elveszítjük a kapcsolatot. Kialakítunk egy virtuális valóságot a gondolatainkban. Sokszor nem a helyzetre, hanem arra reagálunk, amit gondolunk a helyzetről. Ellenállást jelent, reaktivitást vált ki bennünk. A tudatosság első alappillére a test tudatossága és benne az összes érzékszervi tapasztalat, a légzés, minden testérzet. A második alappillére az érzések és érzelmek tudatossága. A harmadik a gondolatok tudatossága. A negyedik pedig annak megfigyelése, hogy az váljon fontossá, ahogyan viszonyulunk ezekhez a tapasztalatokhoz.   A jövő, mint lehetőség Ne arra fókuszálj, ami nincs, hanem a meglévő tulajdonságaidban. Abban keresd a kapaszkodóidat, amid van! Fejezd ki háládat mindezért! A jövő olyat is hozhat, tartogathat számodra, amivel még nem találkoztál. „Nem az a tartós, ami az időnek ellenáll, hanem ami bölcsen változik vele.” (Müller Péter)

A babavárás kettőssége: Öröm és veszteség egyszerre Néhány hónap múlva családunkba kisbaba érkezik. Ezekben a hónapokban sokat beszélgetek Jankával, a kismamával. Arra lettem figyelmes, hogy Janka öröme, pozitív érzései mellett megjelentek egymásnak ellentmondó érzések is. Tele van kérdésekkel, kétségekkel, félelmet, szorongást, bűntudatot, hiányérzést és dühöt is megéreztem rajta. Vártam volna a felhőtlen boldogság és az öröm jeleit, azonban az anyaság érzésével együtt járó nehéz érzések időről időre felbukkantak beszélgetéseinkben. Neveltetésünk azt a programot ültette belénk, hogy egy kisbaba születése csupa pozitív érzéssel járó feladatot jelenthet. Így a család, a közelebbi és tágabb környezet is azt sugallja, hogy légy boldog, örülj! A babavárás idején örülnöd kell! Kellemetlen érzéseknek nincs helye, veszteségeket pedig nem is említenek. Egy kezdet egyben valaminek a végét, átalakulását, megváltozását is jelenti. Belépni egy szobába egyben azt is jelenti, hogy a másik szobát elhagyod, kilépsz belőle. Ez a kettősség érzése jelent meg Janka érzelemvilágában. Azzal, hogy egy új szakasza kezdődik az életének, a régi szakasza lezáródik. Egyszerre éli meg öröme, az új életszakaszának a kezdete mellett a régi életszakaszának a lezáródását is, ami miatt gyászreakció jelent meg nála. A veszteségek feldolgozása elkezdődött a várandóság hónapjai alatt. Itt a gyászreakció funkciója, hogy a kismama felkészüljön a változásra, a baba érkezésére, életének a megváltozására. Hiszen azzal, hogy édesanya lesz, már soha többé nem mondhatja el magáról, hogy nem volt várandós. A hormonjai és érzései is változnak. A hetek, hónapok múlásával, ahogy növekszik babája a pocakjában, úgy a teste is átalakul. Egy gyermek nevelése nagyon sok lemondással, veszteségélménnyel jár a szülők részéről. Veszítenek és nyernek is. Az örömmel, boldogsággal is átszőtt időszakban megindul a búcsúzás a jelenlegi és az elgondolt felnőtt életétől, a programoktól, amelyeknek részese, az életstílusától. A baráti kapcsolatok átalakulni látszanak. A párkapcsolat is megváltozik és a szülők új szerepeik kialakításán kezdenek munkálkodni a babához és egymáshoz való kapcsolataikban is. Sokszor fel kell adni a kismamának – akár csak átmenetileg – a munkáját, karrierjét. El kell gyászolni a szabadidejét, önállóságát, függetlenségét. Az is előfordulhat, hogy mások segítségére szorul majd. Előfordulhat az is, hogy a család bővülése a lakóhelyváltást, költözést is magával vonzza, amely a lakókörnyezet elengedését jelenti. A változásban mindig benne van, hogy valami új következik, ami általunk még nem ismert. Az ismeretlen közeledése szorongással, félelemmel töltheti el az embert. Az elme az alábbi kérdésekkel bombázhat. Jó szülő leszek-e? Vajon jól tudom-e csinálni? Mi fog történni, ha nem leszek elég jó?

Hogyan mondjam el neked játszmamentesen? A mindennapi életben kevés lehetőség mutatkozik az intimitásra és ennek formái lélektanilag a legtöbb ember számára nem elérhető. A társas életben az idő legnagyobb részét a játszmák töltik ki. E rejtett indítékú csapdás lépések szinte mindig tisztességtelenek és izgalmasan, drámai módon végződnek. Lényege pedig a nyereség. Vannak olyan emberek, akiknek egészségük fenntartásához ezek a tranzakciók nélkülözhetetlenek. Ösztönös viselkedésminták az agresszív, a passzív, a manipulatív viselkedés. Aki az utóbbit választja, az nem vállalja fel nyíltan a véleményét, az érdekeit, azonban nem mond le ezekről mások javára. Játszmamentesen A játszmamentes intimitás egy olyan formája kapcsolatainknak, amely kellemes, pozitív ellenszolgáltatást nyújt, így bárki biztonsággal válhat meg játszmáitól. Ehhez kínál eszköztárat az asszertivitás világa, amellyel a kapcsolati helyzetek kölcsönös elégedettséggel és megbecsüléssel rendezhetőek. Segítségével megtanulható játszmamentesen nemet mondani. A méltányos, hatékony önérvényesítés feltétele az elfogadás, empátia, megértés. Az asszertivitás olyan tanult magatartás, amely bárki számára elérhető. Hogyan mondjam el a jót? Kellemes és pozitív helyzeteinkben sokszor nem gondolunk arra, hogy milyen fontos a másik fél számára mindezt visszajelezni. Miért fontos ez? Ezáltal karbantarthatóak azok a jó és kellemes érzések, amiket szeretünk megkapni. Hogyan mondjuk el? Először nevezzük meg a helyzetet, majd fejezzük ki az érzést, amit kiváltott. Ezzel hangsúlyozzuk, majd személyessé tesszük. Az örömháztartás karbantartása éppoly fontos, mint az energiaszint feltöltése. ’Észrevettem, hogy készítettél nekem is kávét. Hálás vagyok a figyelmességedért, ideje szünetet tartanom.’ Hogyan mondjam el, ha nem jó? Kellemetlen helyzetek kifejezése, krízishelyzetek esetén is létezik egyszerű technika. Először objektívan fogalmazzuk meg a helyzetet, majd nevezzük meg az érzést, amelyet kiváltott. Ezt követheti a helyzettel kapcsolatos konkrét kérés megfogalmazása, amely elkezdi a helyzetet rendezni. ’Nem számítottam rád, váratlanul toppantál be. Örülök neked, de színházjegyem van ma estére. Hamarosan indulnom kell. Esetleg el tudsz kísérni a megállóig?’ „A szelíd szó csontot tör.” Ahogy egymással bánunk, az a mi világunk.

Az alvás minősége meghatározza a nappalt Az alvási szokások jelentősége A stressz a mindennapjaink része, azt nem tudjuk elkerülni. Stresszmentes állapot ugyanis nem létezik. A félelem pedig a barátunkká tehető, ha megértjük a funkcióját. Ha nem rossznak, hanem viszonyítási pontként, egyfajta figyelmeztetésként gondolunk rá. Az alvási szokásaink megváltozása pedig egy nagyon jó indikátora, jelzője lehet a bennünk felhalmozódott stressz megjelenésének. Érdemes tehát testünk jelzéseit komolyan venni. Ha már jelentkezett az alvás körüli nehézség és annak mélyebb orvosi, vagy gyógyszerrel kezelendő oka nincs, javaslom ezt komolyabban is górcső alá venni, néhány már nem is tudatosan működtetett szokást átgondolni. Ezek nem feltétlenül biztos, hogy rossz szokások, de elképzelhető, hogy a változtatásuk esetén eredményt lehet elérni. Ilyen lehet a délutáni kávézás csökkentése, elhagyása. Legyen a napunknak olyan része, amikor napon, napfényben vagyunk. Sokat segít a sportolás és a napközbeni alvás, szunyókálás elhagyása is. Alvás körüli rutin kialakítása Nagyon sokszor nem a konkrét történés vagy stressz, félelem okoz gondot, hanem az, ahogyan gondolkodunk az adott nehéz helyzetről, amilyen jelentést tulajdonítunk neki. Kedvező hatása van a különböző naplózási feladatoknak. Lefekvés előtt nyugtató hatással bír a hálanapló vezetése, elősegíti az elalvás állapotát. A hálószobát a különböző fényhatásoktól, zajhatásoktól mentesíteni célszerű, a megfelelő, nem túl magas hőmérséklet és a kellemes illatok nyugtatólag hatnak az idegrendszerünkre. Az alvás körüli rutin kialakítása jó eredményt szokott hozni. Vigyünk rendszerességet az elalvási és felkelési időpontjainkba, a vacsora időpontját se későre tegyük, ilyenkor lehetőleg már ne fogyasszunk alkoholt. A meleg fürdő az elalvás előtt egy órával javasolt, a pizsama, vagy hálóruha átvétele a rutin kialakítása miatt fontos. Hallgathatunk nyugtató zenét, jó tapasztalataim vannak a meditációs gyakorlatok alvás előtti alkalmazása terén. Érdemes a biztonságérzetet is növelni, például az ajtó bezárásával, de ilyen lehet a kutyatartás, vagy akár egy kedvenc plüss állat elhelyezése is. Ha alvás közben felébredünk Kezdetben még jó darabig biztosan fel fogunk ébredni éjszaka. Ha alvásunk megszakad, ezt fogadjuk el és ne bántsuk, ne ostorozzuk magunkat ezért. A gondolatainkra azonban érdemes rátekinteni abból a szempontból, hogy nem éjjel van itt az ideje az agyalásnak, a nappali problémák megoldásának. Vannak erre igen hatékonyan használható gyakorlatok, mint például a konténergyakorlat, vagy a STOP gyakorlat. Aki rendszeres meditáló, annak jótékony hatású lehet egy pihentető meditációs gyakorlat is. Ennek hatására az éjszakai felébredés ellenére nem leszünk fáradtak nappal. A meditáció növeli a biztonságérzetet, hatással van a hormonműködésre és így az alvásunkra is. Ugyanis az elme képes pihenni a meditáció alatt, míg az agyalás állapotában kimerül, elfárad. A testérzetekre való fókuszálás gyakorlása visszahoz a jelenbe leállítva ezzel a fárasztó agyalás folyamatát.

Új év – új tervek – újratervezés “Mindenki szeretné megváltoztatni a világot, de senki sem szeretné megváltoztatni saját magát.” (Lev Nyikolajevis Tolsztoj) Beköszöntött az új esztendő. Az év fordulójánál sokan tesznek újévi fogadalmat arra, hogy valamely szokásukat megváltoztassák, másképp tegyenek, vagy az év első napjától kezdve akár az életükre kiható változást vigyenek véghez. Vajon lehetnek-e tartósak az újévi fogadalmak? Miért pont ezt a dátumot választjuk a változás időpontjára? Reális elvárás-e, hogy az egész életünkre kiható változást idézzünk elő egy fogadalom megtartásával? Előfordulhat, hogy azt vesszük észre, hogy valami nem úgy működik, mint régen. Az óév búcsúztatása egy remek alkalom lehet arra, hogy értékeljük az elmúlt esztendőt a kitűzött céljainkat és megvalósulásukat illetően. Ránézhetünk arra, hogy rendben van-e ez szerintünk, vagy valamely pontnál találunk olyan beavatkozási lehetőséget, amely mentén az újévben másképp kezdünk gondolkodni a lehetőségeinkről. Fontos kérdés, hogyan gondolkodunk magunkról. Nem helyes, ha általános állításokat fogalmazunk meg. Nem visz előre, ha azt állítom, hogy elégedetlen vagyok magammal, az egész életemmel. Életterületenként határozzuk meg a beavatkozási lehetőségeinket, azokat a pontokat, ahol döntési lehetőségünk van. Ha több beavatkozási lehetőséget is látunk magunk előtt, lehetőség szerint egyszerre csak egyre fókuszáljunk. Ilyen területek lehetnek például a munka, baráti kapcsolatok, párkapcsolat, családi kapcsolatok, vagy akár saját egészségünk. Így már sokkal inkább lebontható, elemezhető, megláthatóak azok a pontok, amivel dolgunk van, a lehetőségeink. Így tudjuk elérni, hogy a kérdéseinkre feltett válaszok konkrétumokban öltsenek testet. Amíg általánosságokban gondolkodik az elménk, addig a vágyainkat nem fogjuk tudni konkrét cselekedetekre váltani. Így megláthatjuk, hogy a számunkra megjelenő vágyak valóban a sajátunk, vagy pedig valamely kívülről érkező külső hatás nyomására adunk neki nagyobb jelentőséget. Ha azzal az elvárással lépünk a változás útjára, hogy biztosan ugyanazt tudom megteremteni, mint régen volt, csalódni fogunk. Érdemes átgondolni, hogy mit várunk a változástól, érdemes tudatosan megvizsgálni saját magunkat, hogy reális lehet-e a kitűzött cél számunkra. Elképzelhető, hogy egy másik személy részére ez a cél rendben van, azonban számunkra nem ez lesz az önazonos megoldás. Az is lehet, hogy a kitűzött célt több, kisebb lépésben tudjuk csak megvalósítani. Ekkor érdemes részcélokban gondolkodni, türelemmel, lépésről lépésre haladni. A tudatosítás egyben azt is jelenti, hogy tisztázzuk magunkban a változáshoz való viszonyunkat. Tisztázzuk azt, hogy az út, amely a fogadalmunk megtartását jelenti, új, számunkra még ismeretlen történéseket, fordulatokat, tapasztalásokat tartalmazhat. Ezek megismeréséhez, befogadásához, ha előítéletmentességgel, kíváncsi hozzáállással, nyitottsággal viszonyulunk az első legnagyobb akadályt már le is küzdöttük magunkban. Az újévi fogadalommal megfogalmazott változást érzéseink mentén is figyeljük meg. Az érzéseink a változás útján igen jó jelzőrendszerként működnek. Jelennek-e meg bennünk kellemetlen érzések a változtatással kapcsolatban? Jelen van-e félelem, aggódás vagy szorongás? Ezeket a kellemetlen érzéseket érdemes közelebbről is megfigyelni, elfogadva beleengedni magunkat ahelyett, hogy elkerülnénk, vagy elutasítanánk azokat. Nézzük meg, hogy ha bekövetkezik a várva várt változás, akkor azzal mit nyerünk, vagy mit veszítünk? Van-e semleges eleme ennek a felsorolásnak, amellyel nem nyerünk és nem is veszítünk? Akár készíthetünk listát, lejegyezhetjük papírra a gondolatainkat. Egy fogadalom megtartása érdekében motivációs tényező lehet, ha megfigyeljük, tudatosítjuk, esetleg le is jegyezzük azokat az eseményeket, amiből észrevesszük a változást. Vajon elég türelmesek vagyunk-e ezek megfigyelésében és elég türelemmel rendelkezünk-e ahhoz, hogy kivárjuk a változás jeleit. Ugyanis, ha hirtelennek, gyorsnak és pontszerűnek gondoljuk a változást, csalódásban lesz részünk. Ez a folyamata lassú, nem hirtelen történik és több tapasztalásból, elemből tevődik össze. Ha türelmetlenséget fedezünk fel magunkon, érdemes ehhez az érzésünkhöz is egy kicsit közelebb lépni. Mindennek célja és funkciója van. A türelmetlenség azt jelenti, hogy valamit meg szeretnénk oldani, cselekvésre hív bennünket ez az érzés. Ilyenkor a cselekvés formáját javaslom körbejárni, és ha tudatosan rá tudunk tekinteni, a türelmetlenségünk akár jó irányba is segíthet bennünket. Ennek kapcsán megvizsgálhatjuk, hogy az eddigi stratégiáink beváltak-e, vagy esetleg mást kell tennünk, mint korábban. Hogyan tudunk viszonyulni ahhoz, ha valami nem sikerül? A kudarcot véglegesnek, végzetesnek gondoljuk-e, vagy csak egy jelzésnek arra, hogy változtatni szükséges? Hogyan tudok gondolkodni, ha a változás útján kipróbált módszer nem vált be? Kudarcnak tekintem-e ezt? Hogyan értékelem? Az egész folyamatra vonatkozóan kiterjesztem és azt gondolom, hogy az egész nem sikerült? Lehetséges, hogy csak irányt kell változtatnom? A végére hagytam egy izgalmas kérdést arról, mikor, milyen dátumtól kezdve határozzuk el magunkat a változtatásra. Mikor lehet hatékonyabb és tartósabb ez a folyamat? Nem biztos, hogy ha ezt a változtatási pontot az újév első napjához kötjük, akkor ettől a ténytől tartósabb lesz. Az év minden napja tartalmaz lehetőséget arra, hogy döntést hozzunk saját magunkkal kapcsolatban egy tudatos változás elindulása érdekében. Mindenki maga őrzi a változás kapuját, ami csak belülről nyitható.

Elvárások – az adventi időszakban Közelednek a karácsonyi ünnepek, az év vége. Vagyunk néhányan, akikben észrevétlenül futnak az úgynevezett “jóságprogramok”. Képesek vagyunk bármilyen helyzetben felidézni, hogy milyen tennivalónk van még a karácsony előtt, kit kell felhívni, kinek szeretnénk még üzenetet írni, ajándékot vásárolni, vagy kivel szeretnénk beszélni, találkozni az év utolsó napjaiban. A bevásárlólista is csak egyre dagad és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy nincs is annyi szabadságunk hátra az évből, hogy mindezt a sok tennivalót megvalósítsuk. Akik írásaimat már ismerik, azok tudják, hogy itt szoktam beszúrni az elmét lazító kérdést, amit célszerű önmagunknak feltenni. Vajon meg tudjuk-e őrizni a belső békénkét az ünnepi időszak alatt? Mire van szükség ahhoz, hogy megőrizhessük? Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen attitűddel állunk hozzá az adventi időszakhoz. Mire gondolok akkor, amikor azt írom, hogy jóságprogramok? Amikor a következő kérdések fogalmazódnak meg bennünk, elménk már futtatja is az ismerős programjait. Akkor most jó anya vagyok? Jó háziasszony vagyok-e akkor, ha az öt süteménybő csak négyet készítek el? Jó férj vagyok-e, ha elmegyek sörözni a barátaimmal ebben az időszakban? Jó szülő vagyok-e ha nem veszem meg a legdrágább játékot a gyermekemnek? Nyugalmunk fenntartása a karácsonyi időszakban nehezebb lehet, mint máskor. Hétköznapjainkban – főleg a nagyobb városokban – hozzászoktunk az állandó rohanáshoz, nyüzsgéshez, az intenzív fényekhez, az állandó agyaláshoz, amikhez most hozzáadódik az évvégi elvárásrendszerünk. Az elménk megszokásai mentén dolgozik, – mert az ő feladata az állandóság, a biztonság fenntartása – és amikor csendbe kerülünk hirtelen feszültséget, kényelmetlenséget, rosszabb esetben bűntudatot élhetünk át. Vajon mehetünk-e a belső békénk, vágyaink után, megengedhetjük-e magunknak, hogy ne úgy legyen, ahogy az elmúlt években is szerveztük a karácsonyt? Felül tudjuk-e vizsgálni az elvárásként jelentkező szokásainkat? Merjük-e most, az idei évben másképp szervezni a szabadságra kijelölt napokat? Tudjuk-e, hogy mire vágyunk? Itt nem csupán az ajándékokra gondolok. Tudjuk-e, hogy mire vágyik a család többi tagja? És ha megfogalmaztuk magunknak, hogy mit szeretnék, akkor merjük-e cselekvéssé tenni? Fel merjük-e azt vállalni, hogy mit szeretnénk? Vagy csak megyünk a megszokások, az automatikus programok, ünnepi menü mentén, mert azt már ismerjük. Tudjuk-e a másik családtagról, hogy hogyan működik? Ha nem, meg tudjuk-e tőle kérdezni? Vannak, akik jobban szeretik a nyüzsgést, a pörgést, és vannak, akik a csendesebb, nyugodtabb hétköznapokat vágyják. Az mindannyiunkban közös, hogy mindenkinek szüksége van feltöltődésre. A feltöltődés mindenkinek mást jelent és nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit. Még családon belül a családtagjaink is másképp és máshogy tudnak feltöltődni. Beszélgettünk-e róla, hogy mire vágyunk ezen az ünnepen? Hogyan képzeljük el az idei év végét? Hogyan képzeljük el a stresszmentes időszakot az ünnepek alatt? Mit tehetünk azért, hogy ne legyen hajszolt az idei advent? Fontos, hogy mint minden előre tudott eseményre, a karácsonyi ünnepekre is tudjunk előre készülni. Néhány szokásunkat azonban érdemes átgondolni. Ilyen lehet például, hogy mikor van itt az ideje az ajándékvásárlásnak? Csak decemberben lehet? Vagy esetleg, ha látok valamit év közben azt megvehetem-e és eltehetem-e karácsonyra? Meg tudjuk-e teremteni magunknak az ünnepet? Ennek első lépése, hogy leülünk és feltesszük magunknak a kérdést, hogy “Hogy vagy?” “Kiket szeretsz?” Előre megtervezhetjük azt is, hogy a karácsony forgatagában mikor, melyik napot fogom magamnak szánni. Mit fogok csinálni ezen a napon, hogy fogok kapcsolódni önmagamhoz? Hogy fogom a belső párbeszédet ekkor megvalósítani? Milyen tevékenységen keresztül? Ha bele tudjuk tenni a karácsonyi készülődésbe a cselekvéses hatóerőt, a jelenkori vágyainkat, érzéseinket, akkor biztosan nem csak elmúlik a karácsony felettünk, hanem érezni és élvezni is lesz alkalmunk az ünnepi hangulatot, az ünnepi asztal körüli illatfelhőt, az örömet a többiek arcán, az ünnepet. És ha az idén két süteménnyel kevesebb készül, senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy jó házigazdák vagyunk-e? Ezúton szeretnék mindenki számára kellemes készülődést, sok átélt jó érzést, boldog pillanatokat kívánni az ünnepekre, az év végére! És ezen kívül minden olyat, amit még magatoknak kívánnátok!

Az emlékezés és elengedés csendes útja Ahogy a naptár lapjai a halottak napjához közeledik egyfajta tiszteletteli, higgadt, csendes életérzésre leszek figyelmes, amikor saját magam működésére tekintek. Ilyenkor gyakran jelennek meg az elmémben régi történetek, emlékek azokkal a rokanaimmal, szeretteimmel kapcsolatban, akik ma már nem lehetnek közöttünk. Előfordul, hogy hallani vélem a hangjukat, időnkét emlékszem az őket körülvevő illatokra, vagy látom magam előtt az arcukat. Adódik a kérdés, hogy vajon ez mennyire természetes, normális emberi reakció? Nagyon sokféle veszteségeink lehetnek az életünkben. Költözés, munkahelyváltás, nyugdíjba vonulás, párkapcsolati veszteség, felnőtt gyermekek kirepülése, meddőség, magzati halálozás, haláleset, idős szülők betegsége, gondozása, kisállat, vagy bármely szeretett lény elvesztése. Itt most csak a nagyobbakat gondoltam felsorolni, de ezen kívül természetesen lehetnek még olyan életesemények, amelyeket a veszteség érzése követ. Nem szoktunk arra gondolni, pedig fontos, hogy egy veszteség keletkezésénél nem csak a rossz, kellemetlen dolgokat kell elengednünk, hanem a vele együtt járó jó, kellemeseket is. A mai rohanó világunkban nagyon divatos az az elgondolás, hogy erősnek kell lenni, emelt fővel kell a terheket viselni, hordozni. Lehet, hogy valakiben megmozdult a kételkedés, hogy nem biztos, hogy ez a gondolat igaz. A gyász nem gyengeség és a gyászmunkára időt kell szánni. A veszteségeinket nem egyforma módon, nem ugyanannyi idő alatt dolgozzuk fel, hiszen mi, emberek ebben is különbözőek vagyunk. Egyes veszteségeinkre lehet úgy is tekinteni, mint egy lehetőségre, a változás lehetőségére egy jobb életre, a kapcsolataink átgondolására. Ezért mondjuk, hogy minden veszteség, gyász egyedi. Remélem, hogy a kedves olvasó már érzi, hogy a “szedd össze magad”, és az “ideje már túl lenni rajta” segítségnek szánt mondatok nem támogatják a feldolgozás folyamatát, kifejezetten kártékony hatásúak. Azt, hogyan szerezzünk meg valamit, hogyan jussunk hozzá a dolgokhoz, megtanuljuk. Azonban, hogy mit tegyünk, mit tehetünk, ha elveszítünk valamit, vagy valakit nem biztos, hogy ilyen egyértelmű. Viszont ezt is lehet tanulni. Életünk során a változás az egyetlen állandó dolog. A változás szó magába foglalja azt is, hogy valami véget ér, lezárul, de ugyanakkor nyílik egy új lehetőség, keletkezik egy hely egy másik dolognak, vagy személynek az életünkben. Ha valami véget ért, azt elveszítettük. A gyász a veszteségnek egy speciális formája, a veszteségeink között a legnagyobb, amikor szeretett személyt, barátot, vagy családtagot veszítünk el. Honnan tudjuk, hogy bennünk gyászmunka vette kezdetét? A gyász, a veszteség érzése természetes és normális emberi reakciókat von maga után, azonban igen keveset tudunk róla. Negatív eseményekből fakadó tartós, mindent átható életérzés. Hasonlít a depresszióhoz és igen kellemetlen érzések követik, mint például a megalázottság, szégyen, bizalomvesztés. Jellemzője még az önbecsülés csökkenése. A gyászfolyamat alatt sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó érzések megtapasztalása jelentkezik, ami ijesztő lehet a gyászolónak és a környezetének egyaránt. Ilyenek például a dekoncentráltság, hullámzó hangulat, vagy hogy egyszerre szeretnénk emberek közelében és egyedül is lenni. A folyamat kezdeti szakaszára jellemző intenzív érzéseket minél inkább elnyomjuk, annál nehezebb lesz elengedni. Mivel a környezet nem pontosan tudja, érti, hogy a gyászoló milyen érzéseken, folyamatokon megy át, gyászában hol tart éppen, ezért jobbnak láthatja, hogy inkább nem fordul felé. Gyakran az a tapasztalat, hogy ily módon magára marad a gyászoló személy. Sokan – sajnos helytelenül – azt gondolják, hogy a megküzdés azt jelenti, hogy elfelejtem és nem gondolok többet arra, akit, vagy amit elveszítettem. A megjelenő kellemetlen érzések elfojtása, vagy elkerülése megküzdési módjával csupán ideiglenesen, rövid időre “mentesülünk” a feldolgozási folyamattól, nem célravezető stratégia. Hosszú távon pedig különböző testi és lelki betegségek kialakulásához vezet. A megküzdés az elfogadás és az elengedés folyamatát jelenti, azonban ehhez gyakran nem rendelkezünk megfelelő eszköztárral. A feldolgozás helyes újta, ha elfogadom, hogy fogok a szerettemre gondolni és megteszek, megcselekszem minden olyat, amely lehetővé teszi, hogy a hiány betöltődjön. Segíthetünk magunknak a folyamat egy későbbi szakaszában, ha nyitjuk a figyelmünket és hagyjuk, hogy új émények, új hatások, új impulzusok érjenek bennünket. Életünk egyik lényeges feladata az is, hogy felkészüljünk a halálra. Azonban erre fiatalkorunkban még nem gondolunk, csak későbbi, először talán negyvenes, ötvenes éveinkben. A halálhoz való viszonyulásunk megszabja, befolyásolja az életünket. Az is előfordulhat, hogy ér bennünket egy olyan élmény, esemény, esetleg találkozunk olyan betegséggel, ami után átértékeljük viszonyulásunkat, céljainkat, prioritási pontjainkat. Amit eddig fontosnak véltünk, elveszíti jelentőségét és fordítva, ami után az illető már egy más minőségű életet él, mint előtte. A gyászmunkának egy nagyon lényeges eleme a szertartások, a temetés, a megemlékezés napja. Az, hogy el tudjuk fogadni a másik halálát, fontos eszköze, hogy időről időre megemlékezünk elhunyt szeretteinkről. Erre lehetőség a halottak napja is, amikor együtt, közösen emlékezünk, idézzük fel a múltat és benne elhunyt szeretteinket. Ha bármikor emlékek bukkannak fel elménkben, ne nyomjuk el. Hagyjuk, hogy a felszínre törjön és engedjük át magunkat az érzéseinknek. Ez jelenti, hogy tudomásul tudjuk venni a megváltoztathatatlant, hogy szembe tudunk nézni azzal, hogy soha többet nem találkozhatunk velük. Az ünnepek, ceremóniák, rítusok sokat segítenek, kereteket tartanak számunkra. A szertartások az életbenmaradottak javát szolgálják azzal is, hogy megadják a tiszteletet a halottak emlékének. “Az elengedés nem azt jelenti, hogy kilökdösöd őt a szívedből, hanem azt, hogy úgy szereted tovább, hogy már nem fáj.”

A nyugalom fenntartása viharos időkben Amikor jól érezzük magunkat, kellemes élmények, tapasztalatok érnek bennünket, pozitív visszajelzéseket kapunk saját magunkról, szeretnénk ezt az állapotot megőrizni, állandósítani. Szeretnénk ragaszkodni a nyaralás pozitív, jó érzetéhez és legalább meghosszabbítani – ha állandósítani nem is tudjuk – a gondoktól mentes időszakot. Ki ne ismerné a ragaszkodásnak ezt az érzését? Holott az életünknek, – beleértve nem csupán környezetünket, hanem saját magunkat is – a folytonos változás a jellemzője. Ez pedig feltételezi, hogy sem kellemetlen, de kellemes élményeket sem állandósíthatunk életünkben. A külvilág nyugalma azonban nem tőlünk függ, nem a mi döntésünk mentén adatik még akkor sem, ha arra hatást tudunk gyakorolni. Annál inkább lehetünk befolyással a saját belső nyugalmunk kialakítására, fenntartására. Ebben az írásomban azt szeretném körbejárni, ha kellemetlen események, történések érnek bennünket, hogyan tudjuk visszaállítani azt a bizonyos belső nyugalmi helyzetet. Máris látom magam előtt, hogy az olvasó fejében megjelennek a következő kérdések. Mit kell tennem érte? Mit kell elérnem? Mi lehet a titkos összetevő? Ha a fent említett “kell”-ekben gondolkodunk, az magával fog hozni egyfajta görcsös akarást. Biztos vagyok benne, hogy ezáltal egyre távolabb kerülünk a nyugalmi helyzetünktől, pont ellenkezőleg fog hatni ez a gondolkodás. Nem fogjuk tudni elérni az eredeti célunkat, ráadásul megjelenhet az önmagunk felé irányuló haragunk, dühünk, amiért nem érjük el a kívánt eredményt. Akkor hát mi lehet a megoldás? Nehéz helyzeteinkben önmagunknak tudunk a legtöbbet segíteni azzal, ha megpróbálunk lassítani. Ez alatt nem csupán cselekedeteink lelassítását értem, hanem a gondolataink szándékos lassítását, figyelését is. A cselekvés üzemmódból érkezzünk meg a létezés üzemmódjába. Könnyedén, lazán, megértően fogadjuk el a külvilág jelenlegi állapotát és vegyük észre, hogy a tudatunk felszínét – csakúgy mint egy tó felszínét – felborzolhatják a hirtelen jött kellemetlen érzések, a külvilág hatásai. A mélyben – csakúgy mint a tó legmélyében – ott a nyugalom. Megérthetjük, hogy a felszín feletti vihar elmúlása után ismét kisüt majd a nap, és ismét visszatükrözheti a vízfelszín a nap sugarait. Mindez a szabályozás, tanulás és kiválasztás funkciójának az elsajátítását jelenti. Az agyunk serkent és gátol a szerint, hogy mely élményeknek, érzéseknek engedünk piros, illetve zöld utat. A probléma abban rejlik, hogy az ember igyekszik különválasztani, ami valójában összekapcsolódik. Teszi ezt azért, hogy határt jelöljön ki önmaga és a külvilág között. Próbálja a folyamatosan változót stabilizálni azért, hogy saját maga rendszerben tudja tartani. Próbál a múló, kellemes, jó érzésekbe, örömökbe belekapaszkadni azért, hogy távol tartsa magától a fájdalmat, a kellemetlenséget és elkerülje a veszélyt. Ha ráébredünk, hogy mindezt az agyunk okozza, máris megérthetjük, hogy a megoldás kulcsa is saját magunkban van. Ugyanis a figyelem irányításával agyunk abból tud tanulni, amire koncentrál. Elménk abba fektet energiát, amire agyunk a figyelmünket irányítja. Ahol a figyelem, ott az energia! Megtanulhatjuk elengedni azokat a dolgokat, amik fájdalmat okoznak és megtanulhatjuk megerősíteni azokat, amik derűt idéznek elő számunkra. Ez nem más, mint az elme tudatos edzése. Alapvetően a boldogság megélése céljából jöttünk a világra, megélni a szeretetet, a szerelmet, az örömet. Az emberi természet tiszta, tudatos, békés, ragyogó, szeretetteljes és bölcs. Amikor átmenetileg e valódi tulajdonságokat elfedi a stressz, az aggódás, a harag, a nem teljesült vágy, ezek akkor is léteznek bennünk. Ennek tudatosítása megnyugvással tölthet el mindenkit. A tudatosság alapvető pillérei a test, az érzések, gondolatok, hiedelmek, képzetek tudatossága. Soha nem a tartalom, vagy a gondolat fontos, hanem az, ahogyan viszonyulunk ezekhez a tartalmakhoz. Mi magunk nem a külvilág dolgaira reagálunk, hanem gondolatainkra, hiedelmeinkre, érzelmeinkre és arra, ahogy mi reagálunk a dolgokra. Amikor emlékezetes pillanatokat élünk át, ezekben a legboldogabb pillanatainkban a testünkben vagyunk, az “itt és most” jelenében tudjuk megélni a csodát. Amikor konfliktusunk van valakivel, amikor haragszunk, nem vagyunk a testünkben, kimenekülünk belőle, a fejünkben létezünk. Tesszük ezt azért, mert mi emberek úgy vagyunk kondícionálva, hogy kontrolláljuk a külvilágot. Ha azonban észrevesszük, hogy nem tudjuk irányítani azt, helyezkedjünk vissza a testünkbe. A megoldást a testérzetek megfigyelése fogja jelenteni. Ha stresszhelyzetet élsz át, a következő gyakorlat elvégzése segíthet visszahelyezkedni a jelen pillanatba. Nevezz meg öt tárgyat, amit észreveszel azon a helyen, ahol éppen vagy! Tapints meg négy textúrát, gondolatban nevezd meg! Figyelj meg három hanghatást, hangot! Szagolj meg kettő lehetőleg különböző illatot! Majd ízlelj, kóstolj meg egy valamit! Ezzel máris megdolgoztattad az érzékszerveidet, segítve magadnak, hogy visszakerülj a testedbe, a jelen pillanatába. Ha nyugodt és kiegyensúlyozott vagy, tested nem feszül, nincs benne feszültség. Ilyenkor az elme nem ragaszkodik, megértésben, elengedésben létezik. A nyugalom pillanata egy tudatállapotot jelöl, amely előfeltétele a befelé figyelés, koncentrálás képessége. Ezek tanulhatóak, edzhetőek. “A világot nem olyannak látjuk, amilyen, hanem olyannak, amilyenek vagyunk.”

Játszmáktól mentesen, önazonosan a céljaink felé Bizonyára többetekkel előfordult már, hogy szerettetek volna valamit elérni, kerestétek az utat, hogy hogyan, kivel és mit lehetne kommunikálni, hogyan lehetne információhoz jutni, mit lehetne tenni a kitűzött cél elérése érdekében. Könnyen előfordulhat, hogy valamely hatalomnak, vagy birtoklásnak a vágya győzedelmeskedik, esetleg tudatallatinkban kódolt megoldási módok közül választunk a tényleges szükségleteink kimondása helyett. Itt nem szándékosságról beszélek, hanem olyan automatikus működésről, amit a tudatosság hiánya jellemez. Amikor a tudattalattink működtet bennünket, azaz berögzült sémáink, hiedelmeink szerint cselekszünk, viselkedünk, akkor működésünk alapelve az, hogy olyan ismerős, hasonló érzéseket szeretnénk átélni, mint az a sémáink kialakulásakor éltünk át. Tehát nem arról van szó, hogy hasonolóan viselkedünk, hanem arról, hogy úgy viselkedünk, cselekszünk, hogy ugyanazok az érzések érkezzenek meg hozzánk, mint régen. Függetlenül attól, hogy ezek a szavak, tettek milyen nyereséget, vagy veszteséget jelentenek nekünk rövid, vagy hosszútávon. Ezért fordulhat elő, hogy később, amikor már másképp gondolkodunk a történtekről esetleg megbánjuk szavainkat, tetteinket. Kapcsolatainkban a játszmák úgy érhetőek tetten, hogy mindig valamely mentális kielégülés érdekében történik, valamilyen pszichológiai nyereség céljából. A baj csak az, hogy ilyenkor a tényleges szükségleteink kielégítése háttérben marad és ezért az elért nyereség legtöbbször nem lehet hosszútávú. Ilyenkor a kapcsolat valódi intimitása nem tud megvalósulni, és minden résztvevőt megfosztunk attól, hogy mélységében jelen legyen a kapcsolatban. Így fordulhat elő, hogy amit ténylegesen el szerettünk volna érni, az nem valósul meg, esetenként még távolabb kerülhetünk eredeti céljainktól és önmagunktól is. Elgondolkodtunk-e azon, hogy tudunk-e játszma mentesen NEM-et mondtani. Valódi, határozott, egyértelmű nemet, kifejezve a saját érzéseinket, szükségleteinket úgy, hogy közben a másik fél érzéseit is tiszteletben tartjuk. Merünk-e olyan személynek nemet mondani, akinek eddig még nem tettük? Feszültséget, vitát jelenthet. Sokszor azonban kifizetődőbb ezeket a rövidtávú kellemetlen érzéseket elviselni, átélni, mert később hosszabb távon az önmagunkkal való kapcsolatunk rovására fog menni. Akkor is, ha úgy mondunk nemet, hogy játszmába burkolózunk, mert ilyenkor nem vállaljuk fel önmagunkat, érzéseinket sokszor még magunk előtt is leplezzük. Most álljunk meg egy kicsit és végezzünk el egy olyan gondolatkísérletet, amelyben átülünk néhány percre a velünk szemben álló fél foteljába. Vajon, ha nem árulunk el magunkról elegendő információt arról, hogyan érezzük magunkat, mit szeretnénk, mire vágyunk, honnan fogja azt partnerünk kitalálni? Nagy valószínűséggel nehéz helyzetbe hozzuk, hiszen ő sem gondolatolvasó. Ezzel máris beindítottuk a játszma gépezetét. Minden társas érintkezés célja, hogy megteremtsük az intimitást, a közelséget, a biztonságot, a valahova tartozás érzését. Tulajdonképpen a játszmával is ugyanez a célunk, de a gond ott kezdődik, amikor a valódi intimitás lehetősége kizáródik. Egy játszma működtetésének nagyon sok mögöttes oka lehet. Az egyik, lehet félelem attól, ha kiállunk magunkért, ha felfedjük önmagunkat, akkor elveszítjük a másik ember szeretetét. Ekkor ugyanis láthatatlanok szeretnénk maradni. Ez a veszély nem reális, azonban mégis bénító erővel hathat, ha az önbecsülésünk sérült. Pedig az is lehet, hogy a másik fél örülne, ha elkezdenénk kommunikálni felé az igényeinket. Egy másik ok, ha nem érezzük biztonságosnak azt a kapcsolatot, amelyben vagyunk. Ilyenkor elképzelhető, hogy segítő szakember segítségét kell igénybe vennünk, hogy a jövőre vonatkozó megoldási lehetőségeket együtt lehessen megkeresni. A játszmáink másik fajtája, ha saját magunkkal folytatjuk le mindezt. Annak, hogy miért nem engedjük meg magunknak az őszinteséget; a saját magunk, a valódi énünk elutasításának igen mély gyökerei lehetnek. Felmerülhet az a kérdés is, hogy személyiségünk mely részét utasítjuk el ilyenkor. Mi lehet annak oka, hogy nem tudjuk magunkat olyannak szeretni, amilyenek valójában vagyunk? Ennek hátterében lehet az is, hogy sémáink, hiedelmeink által elképzelt önmagunk szeretnénk lenni. Hosszú önismereti munka eredményeképpen megtanulhatjuk azt a törekvésünket elengedni, hogy egy bizonyos típusú emberré váljunk, aki egy bizonyos típusú életet élhet csak. Úgy gondolom, hogy a bennünk és másokkal kilalakított kapcsolatainkban létrejövő játszmák ellenszere lehet, ha pontosan úgy fogadjuk el saját magunkat, ahogy vagyunk. Ide tartozik minden kellemetlen érzés is, mint például a haragunk, a félelmünk, a dühünk. Az önbírálatot pedig átalakíthatjuk önszeretetté, önegyüttérzéssé, önelfogadássá. Így már nem lesz olyan félelmetes őszintén kimondani azt, amit érzünk, amit gondolunk, amit valójában szeretnénk. Kíváncsi, ítélkezésmentes hozzáállással lesz lehetőségünk mélyen megismerni önmagunkat, másokat. Merjünk sebezhetőek, olyan emberiek lenni. Harmóniában lenni önmagunkkal, játszmamentes emberi kapcsolatokat működtetni lehetséges. Szeretni és szeretve lenni érzése az egyik legfontosabb dolog, amiből hatalmas energiákat meríthetünk. Ehhez pedig éltető kapcsolatainkon keresztül tudunk eljutni. Minden változás akkor lehet tartós, ha motivációja szeretetből és az elfogadásból ered. Müller Péter gondolataival zárom ezt az írást. “Harmóniát csak olyan ember tud maga körül teremteni, aki magában már megteremtette.”