Author name: kozma.regina

Elvárások – az adventi időszakban Közelednek a karácsonyi ünnepek, az év vége. Vagyunk néhányan, akikben észrevétlenül futnak az úgynevezett “jóságprogramok”. Képesek vagyunk bármilyen helyzetben felidézni, hogy milyen tennivalónk van még a karácsony előtt, kit kell felhívni, kinek szeretnénk még üzenetet írni, ajándékot vásárolni, vagy kivel szeretnénk beszélni, találkozni az év utolsó napjaiban. A bevásárlólista is csak egyre dagad és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy nincs is annyi szabadságunk hátra az évből, hogy mindezt a sok tennivalót megvalósítsuk. Akik írásaimat már ismerik, azok tudják, hogy itt szoktam beszúrni az elmét lazító kérdést, amit célszerű önmagunknak feltenni. Vajon meg tudjuk-e őrizni a belső békénkét az ünnepi időszak alatt? Mire van szükség ahhoz, hogy megőrizhessük? Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen attitűddel állunk hozzá az adventi időszakhoz. Mire gondolok akkor, amikor azt írom, hogy jóságprogramok? Amikor a következő kérdések fogalmazódnak meg bennünk, elménk már futtatja is az ismerős programjait. Akkor most jó anya vagyok? Jó háziasszony vagyok-e akkor, ha az öt süteménybő csak négyet készítek el? Jó férj vagyok-e, ha elmegyek sörözni a barátaimmal ebben az időszakban? Jó szülő vagyok-e ha nem veszem meg a legdrágább játékot a gyermekemnek? Nyugalmunk fenntartása a karácsonyi időszakban nehezebb lehet, mint máskor. Hétköznapjainkban – főleg a nagyobb városokban – hozzászoktunk az állandó rohanáshoz, nyüzsgéshez, az intenzív fényekhez, az állandó agyaláshoz, amikhez most hozzáadódik az évvégi elvárásrendszerünk. Az elménk megszokásai mentén dolgozik, – mert az ő feladata az állandóság, a biztonság fenntartása – és amikor csendbe kerülünk hirtelen feszültséget, kényelmetlenséget, rosszabb esetben bűntudatot élhetünk át. Vajon mehetünk-e a belső békénk, vágyaink után, megengedhetjük-e magunknak, hogy ne úgy legyen, ahogy az elmúlt években is szerveztük a karácsonyt? Felül tudjuk-e vizsgálni az elvárásként jelentkező szokásainkat? Merjük-e most, az idei évben másképp szervezni a szabadságra kijelölt napokat? Tudjuk-e, hogy mire vágyunk? Itt nem csupán az ajándékokra gondolok. Tudjuk-e, hogy mire vágyik a család többi tagja? És ha megfogalmaztuk magunknak, hogy mit szeretnék, akkor merjük-e cselekvéssé tenni? Fel merjük-e azt vállalni, hogy mit szeretnénk? Vagy csak megyünk a megszokások, az automatikus programok, ünnepi menü mentén, mert azt már ismerjük. Tudjuk-e a másik családtagról, hogy hogyan működik? Ha nem, meg tudjuk-e tőle kérdezni? Vannak, akik jobban szeretik a nyüzsgést, a pörgést, és vannak, akik a csendesebb, nyugodtabb hétköznapokat vágyják. Az mindannyiunkban közös, hogy mindenkinek szüksége van feltöltődésre. A feltöltődés mindenkinek mást jelent és nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit. Még családon belül a családtagjaink is másképp és máshogy tudnak feltöltődni. Beszélgettünk-e róla, hogy mire vágyunk ezen az ünnepen? Hogyan képzeljük el az idei év végét? Hogyan képzeljük el a stresszmentes időszakot az ünnepek alatt? Mit tehetünk azért, hogy ne legyen hajszolt az idei advent? Fontos, hogy mint minden előre tudott eseményre, a karácsonyi ünnepekre is tudjunk előre készülni. Néhány szokásunkat azonban érdemes átgondolni. Ilyen lehet például, hogy mikor van itt az ideje az ajándékvásárlásnak? Csak decemberben lehet? Vagy esetleg, ha látok valamit év közben azt megvehetem-e és eltehetem-e karácsonyra? Meg tudjuk-e teremteni magunknak az ünnepet? Ennek első lépése, hogy leülünk és feltesszük magunknak a kérdést, hogy “Hogy vagy?” “Kiket szeretsz?” Előre megtervezhetjük azt is, hogy a karácsony forgatagában mikor, melyik napot fogom magamnak szánni. Mit fogok csinálni ezen a napon, hogy fogok kapcsolódni önmagamhoz? Hogy fogom a belső párbeszédet ekkor megvalósítani? Milyen tevékenységen keresztül? Ha bele tudjuk tenni a karácsonyi készülődésbe a cselekvéses hatóerőt, a jelenkori vágyainkat, érzéseinket, akkor biztosan nem csak elmúlik a karácsony felettünk, hanem érezni és élvezni is lesz alkalmunk az ünnepi hangulatot, az ünnepi asztal körüli illatfelhőt, az örömet a többiek arcán, az ünnepet. És ha az idén két süteménnyel kevesebb készül, senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy jó házigazdák vagyunk-e? Ezúton szeretnék mindenki számára kellemes készülődést, sok átélt jó érzést, boldog pillanatokat kívánni az ünnepekre, az év végére! És ezen kívül minden olyat, amit még magatoknak kívánnátok!

Az emlékezés és elengedés csendes útja Ahogy a naptár lapjai a halottak napjához közeledik egyfajta tiszteletteli, higgadt, csendes életérzésre leszek figyelmes, amikor saját magam működésére tekintek. Ilyenkor gyakran jelennek meg az elmémben régi történetek, emlékek azokkal a rokanaimmal, szeretteimmel kapcsolatban, akik ma már nem lehetnek közöttünk. Előfordul, hogy hallani vélem a hangjukat, időnkét emlékszem az őket körülvevő illatokra, vagy látom magam előtt az arcukat. Adódik a kérdés, hogy vajon ez mennyire természetes, normális emberi reakció? Nagyon sokféle veszteségeink lehetnek az életünkben. Költözés, munkahelyváltás, nyugdíjba vonulás, párkapcsolati veszteség, felnőtt gyermekek kirepülése, meddőség, magzati halálozás, haláleset, idős szülők betegsége, gondozása, kisállat, vagy bármely szeretett lény elvesztése. Itt most csak a nagyobbakat gondoltam felsorolni, de ezen kívül természetesen lehetnek még olyan életesemények, amelyeket a veszteség érzése követ. Nem szoktunk arra gondolni, pedig fontos, hogy egy veszteség keletkezésénél nem csak a rossz, kellemetlen dolgokat kell elengednünk, hanem a vele együtt járó jó, kellemeseket is. A mai rohanó világunkban nagyon divatos az az elgondolás, hogy erősnek kell lenni, emelt fővel kell a terheket viselni, hordozni. Lehet, hogy valakiben megmozdult a kételkedés, hogy nem biztos, hogy ez a gondolat igaz. A gyász nem gyengeség és a gyászmunkára időt kell szánni. A veszteségeinket nem egyforma módon, nem ugyanannyi idő alatt dolgozzuk fel, hiszen mi, emberek ebben is különbözőek vagyunk. Egyes veszteségeinkre lehet úgy is tekinteni, mint egy lehetőségre, a változás lehetőségére egy jobb életre, a kapcsolataink átgondolására. Ezért mondjuk, hogy minden veszteség, gyász egyedi. Remélem, hogy a kedves olvasó már érzi, hogy a “szedd össze magad”, és az “ideje már túl lenni rajta” segítségnek szánt mondatok nem támogatják a feldolgozás folyamatát, kifejezetten kártékony hatásúak. Azt, hogyan szerezzünk meg valamit, hogyan jussunk hozzá a dolgokhoz, megtanuljuk. Azonban, hogy mit tegyünk, mit tehetünk, ha elveszítünk valamit, vagy valakit nem biztos, hogy ilyen egyértelmű. Viszont ezt is lehet tanulni. Életünk során a változás az egyetlen állandó dolog. A változás szó magába foglalja azt is, hogy valami véget ér, lezárul, de ugyanakkor nyílik egy új lehetőség, keletkezik egy hely egy másik dolognak, vagy személynek az életünkben. Ha valami véget ért, azt elveszítettük. A gyász a veszteségnek egy speciális formája, a veszteségeink között a legnagyobb, amikor szeretett személyt, barátot, vagy családtagot veszítünk el. Honnan tudjuk, hogy bennünk gyászmunka vette kezdetét? A gyász, a veszteség érzése természetes és normális emberi reakciókat von maga után, azonban igen keveset tudunk róla. Negatív eseményekből fakadó tartós, mindent átható életérzés. Hasonlít a depresszióhoz és igen kellemetlen érzések követik, mint például a megalázottság, szégyen, bizalomvesztés. Jellemzője még az önbecsülés csökkenése. A gyászfolyamat alatt sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó érzések megtapasztalása jelentkezik, ami ijesztő lehet a gyászolónak és a környezetének egyaránt. Ilyenek például a dekoncentráltság, hullámzó hangulat, vagy hogy egyszerre szeretnénk emberek közelében és egyedül is lenni. A folyamat kezdeti szakaszára jellemző intenzív érzéseket minél inkább elnyomjuk, annál nehezebb lesz elengedni. Mivel a környezet nem pontosan tudja, érti, hogy a gyászoló milyen érzéseken, folyamatokon megy át, gyászában hol tart éppen, ezért jobbnak láthatja, hogy inkább nem fordul felé. Gyakran az a tapasztalat, hogy ily módon magára marad a gyászoló személy. Sokan – sajnos helytelenül – azt gondolják, hogy a megküzdés azt jelenti, hogy elfelejtem és nem gondolok többet arra, akit, vagy amit elveszítettem. A megjelenő kellemetlen érzések elfojtása, vagy elkerülése megküzdési módjával csupán ideiglenesen, rövid időre “mentesülünk” a feldolgozási folyamattól, nem célravezető stratégia. Hosszú távon pedig különböző testi és lelki betegségek kialakulásához vezet. A megküzdés az elfogadás és az elengedés folyamatát jelenti, azonban ehhez gyakran nem rendelkezünk megfelelő eszköztárral. A feldolgozás helyes újta, ha elfogadom, hogy fogok a szerettemre gondolni és megteszek, megcselekszem minden olyat, amely lehetővé teszi, hogy a hiány betöltődjön. Segíthetünk magunknak a folyamat egy későbbi szakaszában, ha nyitjuk a figyelmünket és hagyjuk, hogy új émények, új hatások, új impulzusok érjenek bennünket. Életünk egyik lényeges feladata az is, hogy felkészüljünk a halálra. Azonban erre fiatalkorunkban még nem gondolunk, csak későbbi, először talán negyvenes, ötvenes éveinkben. A halálhoz való viszonyulásunk megszabja, befolyásolja az életünket. Az is előfordulhat, hogy ér bennünket egy olyan élmény, esemény, esetleg találkozunk olyan betegséggel, ami után átértékeljük viszonyulásunkat, céljainkat, prioritási pontjainkat. Amit eddig fontosnak véltünk, elveszíti jelentőségét és fordítva, ami után az illető már egy más minőségű életet él, mint előtte. A gyászmunkának egy nagyon lényeges eleme a szertartások, a temetés, a megemlékezés napja. Az, hogy el tudjuk fogadni a másik halálát, fontos eszköze, hogy időről időre megemlékezünk elhunyt szeretteinkről. Erre lehetőség a halottak napja is, amikor együtt, közösen emlékezünk, idézzük fel a múltat és benne elhunyt szeretteinket. Ha bármikor emlékek bukkannak fel elménkben, ne nyomjuk el. Hagyjuk, hogy a felszínre törjön és engedjük át magunkat az érzéseinknek. Ez jelenti, hogy tudomásul tudjuk venni a megváltoztathatatlant, hogy szembe tudunk nézni azzal, hogy soha többet nem találkozhatunk velük. Az ünnepek, ceremóniák, rítusok sokat segítenek, kereteket tartanak számunkra. A szertartások az életbenmaradottak javát szolgálják azzal is, hogy megadják a tiszteletet a halottak emlékének. “Az elengedés nem azt jelenti, hogy kilökdösöd őt a szívedből, hanem azt, hogy úgy szereted tovább, hogy már nem fáj.”

A nyugalom fenntartása viharos időkben Amikor jól érezzük magunkat, kellemes élmények, tapasztalatok érnek bennünket, pozitív visszajelzéseket kapunk saját magunkról, szeretnénk ezt az állapotot megőrizni, állandósítani. Szeretnénk ragaszkodni a nyaralás pozitív, jó érzetéhez és legalább meghosszabbítani – ha állandósítani nem is tudjuk – a gondoktól mentes időszakot. Ki ne ismerné a ragaszkodásnak ezt az érzését? Holott az életünknek, – beleértve nem csupán környezetünket, hanem saját magunkat is – a folytonos változás a jellemzője. Ez pedig feltételezi, hogy sem kellemetlen, de kellemes élményeket sem állandósíthatunk életünkben. A külvilág nyugalma azonban nem tőlünk függ, nem a mi döntésünk mentén adatik még akkor sem, ha arra hatást tudunk gyakorolni. Annál inkább lehetünk befolyással a saját belső nyugalmunk kialakítására, fenntartására. Ebben az írásomban azt szeretném körbejárni, ha kellemetlen események, történések érnek bennünket, hogyan tudjuk visszaállítani azt a bizonyos belső nyugalmi helyzetet. Máris látom magam előtt, hogy az olvasó fejében megjelennek a következő kérdések. Mit kell tennem érte? Mit kell elérnem? Mi lehet a titkos összetevő? Ha a fent említett “kell”-ekben gondolkodunk, az magával fog hozni egyfajta görcsös akarást. Biztos vagyok benne, hogy ezáltal egyre távolabb kerülünk a nyugalmi helyzetünktől, pont ellenkezőleg fog hatni ez a gondolkodás. Nem fogjuk tudni elérni az eredeti célunkat, ráadásul megjelenhet az önmagunk felé irányuló haragunk, dühünk, amiért nem érjük el a kívánt eredményt. Akkor hát mi lehet a megoldás? Nehéz helyzeteinkben önmagunknak tudunk a legtöbbet segíteni azzal, ha megpróbálunk lassítani. Ez alatt nem csupán cselekedeteink lelassítását értem, hanem a gondolataink szándékos lassítását, figyelését is. A cselekvés üzemmódból érkezzünk meg a létezés üzemmódjába. Könnyedén, lazán, megértően fogadjuk el a külvilág jelenlegi állapotát és vegyük észre, hogy a tudatunk felszínét – csakúgy mint egy tó felszínét – felborzolhatják a hirtelen jött kellemetlen érzések, a külvilág hatásai. A mélyben – csakúgy mint a tó legmélyében – ott a nyugalom. Megérthetjük, hogy a felszín feletti vihar elmúlása után ismét kisüt majd a nap, és ismét visszatükrözheti a vízfelszín a nap sugarait. Mindez a szabályozás, tanulás és kiválasztás funkciójának az elsajátítását jelenti. Az agyunk serkent és gátol a szerint, hogy mely élményeknek, érzéseknek engedünk piros, illetve zöld utat. A probléma abban rejlik, hogy az ember igyekszik különválasztani, ami valójában összekapcsolódik. Teszi ezt azért, hogy határt jelöljön ki önmaga és a külvilág között. Próbálja a folyamatosan változót stabilizálni azért, hogy saját maga rendszerben tudja tartani. Próbál a múló, kellemes, jó érzésekbe, örömökbe belekapaszkadni azért, hogy távol tartsa magától a fájdalmat, a kellemetlenséget és elkerülje a veszélyt. Ha ráébredünk, hogy mindezt az agyunk okozza, máris megérthetjük, hogy a megoldás kulcsa is saját magunkban van. Ugyanis a figyelem irányításával agyunk abból tud tanulni, amire koncentrál. Elménk abba fektet energiát, amire agyunk a figyelmünket irányítja. Ahol a figyelem, ott az energia! Megtanulhatjuk elengedni azokat a dolgokat, amik fájdalmat okoznak és megtanulhatjuk megerősíteni azokat, amik derűt idéznek elő számunkra. Ez nem más, mint az elme tudatos edzése. Alapvetően a boldogság megélése céljából jöttünk a világra, megélni a szeretetet, a szerelmet, az örömet. Az emberi természet tiszta, tudatos, békés, ragyogó, szeretetteljes és bölcs. Amikor átmenetileg e valódi tulajdonságokat elfedi a stressz, az aggódás, a harag, a nem teljesült vágy, ezek akkor is léteznek bennünk. Ennek tudatosítása megnyugvással tölthet el mindenkit. A tudatosság alapvető pillérei a test, az érzések, gondolatok, hiedelmek, képzetek tudatossága. Soha nem a tartalom, vagy a gondolat fontos, hanem az, ahogyan viszonyulunk ezekhez a tartalmakhoz. Mi magunk nem a külvilág dolgaira reagálunk, hanem gondolatainkra, hiedelmeinkre, érzelmeinkre és arra, ahogy mi reagálunk a dolgokra. Amikor emlékezetes pillanatokat élünk át, ezekben a legboldogabb pillanatainkban a testünkben vagyunk, az “itt és most” jelenében tudjuk megélni a csodát. Amikor konfliktusunk van valakivel, amikor haragszunk, nem vagyunk a testünkben, kimenekülünk belőle, a fejünkben létezünk. Tesszük ezt azért, mert mi emberek úgy vagyunk kondícionálva, hogy kontrolláljuk a külvilágot. Ha azonban észrevesszük, hogy nem tudjuk irányítani azt, helyezkedjünk vissza a testünkbe. A megoldást a testérzetek megfigyelése fogja jelenteni. Ha stresszhelyzetet élsz át, a következő gyakorlat elvégzése segíthet visszahelyezkedni a jelen pillanatba. Nevezz meg öt tárgyat, amit észreveszel azon a helyen, ahol éppen vagy! Tapints meg négy textúrát, gondolatban nevezd meg! Figyelj meg három hanghatást, hangot! Szagolj meg kettő lehetőleg különböző illatot! Majd ízlelj, kóstolj meg egy valamit! Ezzel máris megdolgoztattad az érzékszerveidet, segítve magadnak, hogy visszakerülj a testedbe, a jelen pillanatába. Ha nyugodt és kiegyensúlyozott vagy, tested nem feszül, nincs benne feszültség. Ilyenkor az elme nem ragaszkodik, megértésben, elengedésben létezik. A nyugalom pillanata egy tudatállapotot jelöl, amely előfeltétele a befelé figyelés, koncentrálás képessége. Ezek tanulhatóak, edzhetőek. “A világot nem olyannak látjuk, amilyen, hanem olyannak, amilyenek vagyunk.”

Játszmáktól mentesen, önazonosan a céljaink felé Bizonyára többetekkel előfordult már, hogy szerettetek volna valamit elérni, kerestétek az utat, hogy hogyan, kivel és mit lehetne kommunikálni, hogyan lehetne információhoz jutni, mit lehetne tenni a kitűzött cél elérése érdekében. Könnyen előfordulhat, hogy valamely hatalomnak, vagy birtoklásnak a vágya győzedelmeskedik, esetleg tudatallatinkban kódolt megoldási módok közül választunk a tényleges szükségleteink kimondása helyett. Itt nem szándékosságról beszélek, hanem olyan automatikus működésről, amit a tudatosság hiánya jellemez. Amikor a tudattalattink működtet bennünket, azaz berögzült sémáink, hiedelmeink szerint cselekszünk, viselkedünk, akkor működésünk alapelve az, hogy olyan ismerős, hasonló érzéseket szeretnénk átélni, mint az a sémáink kialakulásakor éltünk át. Tehát nem arról van szó, hogy hasonolóan viselkedünk, hanem arról, hogy úgy viselkedünk, cselekszünk, hogy ugyanazok az érzések érkezzenek meg hozzánk, mint régen. Függetlenül attól, hogy ezek a szavak, tettek milyen nyereséget, vagy veszteséget jelentenek nekünk rövid, vagy hosszútávon. Ezért fordulhat elő, hogy később, amikor már másképp gondolkodunk a történtekről esetleg megbánjuk szavainkat, tetteinket. Kapcsolatainkban a játszmák úgy érhetőek tetten, hogy mindig valamely mentális kielégülés érdekében történik, valamilyen pszichológiai nyereség céljából. A baj csak az, hogy ilyenkor a tényleges szükségleteink kielégítése háttérben marad és ezért az elért nyereség legtöbbször nem lehet hosszútávú. Ilyenkor a kapcsolat valódi intimitása nem tud megvalósulni, és minden résztvevőt megfosztunk attól, hogy mélységében jelen legyen a kapcsolatban. Így fordulhat elő, hogy amit ténylegesen el szerettünk volna érni, az nem valósul meg, esetenként még távolabb kerülhetünk eredeti céljainktól és önmagunktól is. Elgondolkodtunk-e azon, hogy tudunk-e játszma mentesen NEM-et mondtani. Valódi, határozott, egyértelmű nemet, kifejezve a saját érzéseinket, szükségleteinket úgy, hogy közben a másik fél érzéseit is tiszteletben tartjuk. Merünk-e olyan személynek nemet mondani, akinek eddig még nem tettük? Feszültséget, vitát jelenthet. Sokszor azonban kifizetődőbb ezeket a rövidtávú kellemetlen érzéseket elviselni, átélni, mert később hosszabb távon az önmagunkkal való kapcsolatunk rovására fog menni. Akkor is, ha úgy mondunk nemet, hogy játszmába burkolózunk, mert ilyenkor nem vállaljuk fel önmagunkat, érzéseinket sokszor még magunk előtt is leplezzük. Most álljunk meg egy kicsit és végezzünk el egy olyan gondolatkísérletet, amelyben átülünk néhány percre a velünk szemben álló fél foteljába. Vajon, ha nem árulunk el magunkról elegendő információt arról, hogyan érezzük magunkat, mit szeretnénk, mire vágyunk, honnan fogja azt partnerünk kitalálni? Nagy valószínűséggel nehéz helyzetbe hozzuk, hiszen ő sem gondolatolvasó. Ezzel máris beindítottuk a játszma gépezetét. Minden társas érintkezés célja, hogy megteremtsük az intimitást, a közelséget, a biztonságot, a valahova tartozás érzését. Tulajdonképpen a játszmával is ugyanez a célunk, de a gond ott kezdődik, amikor a valódi intimitás lehetősége kizáródik. Egy játszma működtetésének nagyon sok mögöttes oka lehet. Az egyik, lehet félelem attól, ha kiállunk magunkért, ha felfedjük önmagunkat, akkor elveszítjük a másik ember szeretetét. Ekkor ugyanis láthatatlanok szeretnénk maradni. Ez a veszély nem reális, azonban mégis bénító erővel hathat, ha az önbecsülésünk sérült. Pedig az is lehet, hogy a másik fél örülne, ha elkezdenénk kommunikálni felé az igényeinket. Egy másik ok, ha nem érezzük biztonságosnak azt a kapcsolatot, amelyben vagyunk. Ilyenkor elképzelhető, hogy segítő szakember segítségét kell igénybe vennünk, hogy a jövőre vonatkozó megoldási lehetőségeket együtt lehessen megkeresni. A játszmáink másik fajtája, ha saját magunkkal folytatjuk le mindezt. Annak, hogy miért nem engedjük meg magunknak az őszinteséget; a saját magunk, a valódi énünk elutasításának igen mély gyökerei lehetnek. Felmerülhet az a kérdés is, hogy személyiségünk mely részét utasítjuk el ilyenkor. Mi lehet annak oka, hogy nem tudjuk magunkat olyannak szeretni, amilyenek valójában vagyunk? Ennek hátterében lehet az is, hogy sémáink, hiedelmeink által elképzelt önmagunk szeretnénk lenni. Hosszú önismereti munka eredményeképpen megtanulhatjuk azt a törekvésünket elengedni, hogy egy bizonyos típusú emberré váljunk, aki egy bizonyos típusú életet élhet csak. Úgy gondolom, hogy a bennünk és másokkal kilalakított kapcsolatainkban létrejövő játszmák ellenszere lehet, ha pontosan úgy fogadjuk el saját magunkat, ahogy vagyunk. Ide tartozik minden kellemetlen érzés is, mint például a haragunk, a félelmünk, a dühünk. Az önbírálatot pedig átalakíthatjuk önszeretetté, önegyüttérzéssé, önelfogadássá. Így már nem lesz olyan félelmetes őszintén kimondani azt, amit érzünk, amit gondolunk, amit valójában szeretnénk. Kíváncsi, ítélkezésmentes hozzáállással lesz lehetőségünk mélyen megismerni önmagunkat, másokat. Merjünk sebezhetőek, olyan emberiek lenni. Harmóniában lenni önmagunkkal, játszmamentes emberi kapcsolatokat működtetni lehetséges. Szeretni és szeretve lenni érzése az egyik legfontosabb dolog, amiből hatalmas energiákat meríthetünk. Ehhez pedig éltető kapcsolatainkon keresztül tudunk eljutni. Minden változás akkor lehet tartós, ha motivációja szeretetből és az elfogadásból ered. Müller Péter gondolataival zárom ezt az írást. “Harmóniát csak olyan ember tud maga körül teremteni, aki magában már megteremtette.”

Mit jelent a sématerápiás fókusz alkalmazása a coaching folyamatban? Érző lények vagyunk, akik gondolkodnak is. Ezt bizonyítja, hogy érzelmeinknek nagyon fontos funkciója van az életünkben. Specifikus és hatásos válaszokat nyújtanak a fizikai és társas környezethez való alkalmazkodáshoz. Nem tőlünk függetlenül jelennek meg, részben irányíthatóak és saját védelmünk érdekében mindig valamilyen cselekvésre ösztönöznek bennünket. A ma élő ember életében nem a hatalmas mammut, vagy a vadászó, a bozótból előugró tigris jelent visszatérő veszélyt. Sokkal inkább találkozunk azzal, hogy egy forgalmi dugó miatt elkésünk egy megbeszélésről, vagy munkahelyünkön kapott feladatatainkat nem tudjuk határidőre elkészíteni. Beláthatjuk, hogy ezek a veszélyek, akadályok korántsem igénylik az érzelmi rendszerünk ugyanolyan erőteljes mozgósítását, mint az ősi környezetben fellépő helyzetekben. Tehát érzelmeinket szabályozni szükséges. Az, hogy érzelmeink mennyire jól szolgálnak minket, mennyire töltenek be valóban pozitív funkciót életünkben, attól függ, menyire vagyunk képesek a szabályozásukra. Érzelmeink a hétköznapi életünkben, a döntéshozási képességeinkben is jelentős szerepet játszanak. Tetteinket vezérlik és tudatunk fókuszát irányítják a releváns problémákra, megoldandó feladatokra. Persze vegyük számításba azt, hogy nem csalhatatlanok. Azonban, ha nem lennének, nem tudnánk értékelni azt sem, hogy egy döntés helyes-e, vagy nem. Honnan tudjuk, hogy milyen érzést érzünk? Mitől függ, hogy negatív, vagy pozitív-e? Kellemes, vagy kellemetlen-e az érzet? Elsősorban személyes jelentőséget tulajdonítunk neki, tehát tőlünk függ. Megélése szubjektív: néha nem vagyunk tisztába velük, néha pedig akaratlanul is irányítják cselekedeteinket, gondolkodásunkat. A traumatikus életeseményeket átélt emberek számára nehezebben hozzáférhetőek lehetnek. Korábbi, elménkben kódolt tapasztalataink alapján sorolódik pozitív, negatív, vagy semleges kategóriába. Ha az esemény, vagy tárgy az egyént veszélyezteti, negatívnak értékeli az elme; ha túléléséhez, jóllétéhez, vagy növekedéséhez járul hozzá, akkor pozitív érzelem átéléséhez vezet. Minden érzéshez valamilyen testérzet, vagyis fiziológiai kísérőjelenség társul, amelynek a funkciója az agyra gyakorolt általános ébresztő hatása miatt fontos. A kifejező mozgás lehet mimika, gesztus, vagy tartás változása formájában. (Pl: sírás.) Amit szeretnénk az irányításunk alá vonni, azt először nagyon jól meg kell figyelnünk, meg kell ismernünk annak működését. Így van ez akkor is, ha az érzelmeinkről beszélünk. Ebben az esetben azt jelenti, hogy megfigyeljük magunkat, hogy melyik érzésünk milyen testérzetet vált ki belőlünk. Megfigyeljük, hogy milyen gondolatokat indít el belőlünk. Ez sokszor kényelmetlen és elbizonytalaníthat bennünket, de megéri az erőfeszítést. Rendszeres megfigyelés esetén felismerhetjük, hogy érzéseinknek hatása van a gondolatainkra és ez fordítva is működik: a gondolatainknak hatása van az érzéseinkre. Innen már csak egy lépés, hogy beazonosítsuk azt az ingert, amely nyomógombként működik az adott kellemetlen érzet kialakulásakor. Az agy negatív beállítódottsága miatt az elkerülő reakciók általában erősebb élettani reakciót váltanak ki, mint a pozitív érzések. A kellemes, a pozitív élményekre való fókuszálást agyunknak tanítani kell, tudatos gyakorlás révén válhat automatikussá. Az érzelemszabályozásunk titka annak az összefüggésnek a felfedésében rejlik, ha rájövünk és megtapasztaljuk, hogy az inger és a kialakult válaszreakciónk között van egy tér. Ebben a térben van lehetőségünk és hatalmunk beavatkozni és tudatos döntést hozni az ingerre adott válaszról. Ebben a válaszban van a szabadságunk, rejlik a lehetőségünk. Egy eredményes life coaching folyamat hosszú távú hatása annak a sikerében is mérhető, hogy belátjuk, hogy érzelmi életünk irányítása a mi kezünkben van. Ezzel máris hatalmas lépéseket tettünk saját magunk elégedettsége felé a boldogságunkhoz vezető úton. A kitűzött és választott életcéljaink megvalósíthatósága összefüggésben áll döntéshozási képességeinkkel, valamint azzal, hogy saját belső világunkkal tudunk-e egyensúlyi helyzetet kialakítani. Ha tudatában vagyunk saját és a környezetünkben lévők érzelmeinek, nagyban javítjuk társas működésünk hatékonyságát, éltető kapcsolataink minőségét.

Kapcsolataink jelentősége a céljaink elérése felé tartó úton Mi, emberek társas lények vagyunk, életünk legnagyobb gondját az jelenti, hogy tarthatunk fenn jó kapcsolatokat másokkal. Miért is olyan fontosak a kapcsolataink? Mit jelent a kapcsolat gyógyító ereje? A baba első néhány hónapjában az édesanya jelenti számára a külvilágot. Mozgásformái ekkor a kapaszkodóreflexre, szopóreflexre és sírásra korlátozódnak. Életben maradni a gondozójukkal kialakított kötődésnek köszönhetően tud. A fejlődése során az énképe az édesanyáról lassan saját magára helyeződik át. Később a tükörben meglátja saját magát, saját fizikai testét. Azt pedig, hogy ő milyen is valójában belülről, szülei, gondozói verbális visszatükrözéséből fogja megtanulni. Amit mások mondanak neki, róla, mentális tükörként fog beépülni az énképébe. Szülei, nevelői és más referencia személyek visszajelzésein keresztül alakítja ki az önmagáról alkotott képét. Ha egy kisgyermek – fejlődése során, biztonságos kötődéseken keresztül -alapszükségletei kielégítést nyernek, kompetencia tudata egészségesen fejlődik, érzelmei kifejezésére empatikus, megértő környezetben bátorítják és validálják azokat, úgy jó esélye van arra, hogy egészséges pszichével, megfelelő önbizalommal és rezilienciával rendelkező felnőtté válik. A biztonságos kötődés az, ami magasabb szintű fejlődésre ösztönzi a gyereket. Csecsemő korunktól kezdve kiemelt jelentősége van annak, hogy milyen kapcsolatok kötnek össze bennünket a külvilággal. Más szóval egy gyermeknek kötődésre és hitelességre van szüksége az egészséges fejlődéséhez. A felnőttkori kapcsolatainkhoz való hozzáállásunkat nagyban befolyásolja a gyerekkori kötődésünk jellege. Az, hogy hogyan viselkednek velünk gyermekkorunkban befolyással van agyunk fizikai struktúrájának kialakulására. Az agy optimális fejlődése megfelelő érzelmi gondoskodás mellett biztosított. A test, a lélek és a szellem egységének egészséges működésének a feltétele, hogy szeretve, elfogadva legyünk és tudjunk kapcsolódni. Így van lehetőségünk önazonos és hiteles válaszokat adnunk, másképp mondva így van lehetőségünk megélni magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. A külvilág visszatükrözése alapján gondolkodunk magunkról felnőttként is. Embertársainkhoz, a többi emberhez fűződő viszonyunk a legfontosabb az egészséges lelki egyensúly, a harmónia kialakítása érdekében. A cél minden társas érintkezésünk során az, hogy megpróbáljuk megteremteni az intimitást, a közelség, a biztonság, a valahová tartozás érzését. A másokkal való egészséges kapcsolatok fenntartása valójában nagyon összetett feladat. A céljaink megfogalmazása, elérése felé vezető úton nem elhanyagolható, hogy mi magunk a változással, változtatással milyen viszonyban vagyunk. Életünkben az egyetlen állandó dolog a változás. Az, hogy mennyire vagyunk képesek együtt mozogni és harmonikus kapcsolatot kialakítani a változással, az erőforrásainktól is függ. Erőforrásaink nagy részét pedig kapcsolatainkon keresztül tudjuk feltölteni. Akkor lehetünk leginkább képesek a rugalmas változásra, változtatásra, ha testi és lelki biztonságban érezzük magunkat kapcsolatainkban. Maga a váltás, a változás, – gondolva itt az életciklusváltásokra is – mindig stresszel járó folyamat. Ezt a stresszt a megértés, a szociális háló megléte csökkenti az érzelmek kibeszélésén, külsővé tételén keresztül. Kapcsolataink és az önbecsülésünk közötti összefüggés úgy fogalmazható meg, hogy általában olyanok társaságában érezzük a legkényelmesebben, „legotthonosabban” magunkat, akiknek az önbecsülése a miénkhez hasonló szinten van. Egészséges önbecsüléssel nem rossznak, rosszindulatúnak, ellenségesnek látjuk az emberi kapcsolatainkat. Fontos, hogy érezzük kapcsolataink jelentőségét és merjük vállalni bennük önmagunkat. A társas intelligencia – ami az érzelmi intelligencia része – annak a képessége, hogy bölcsen tudjunk viselkedni az emberi kapcsolatokat illetően. Ha tudatában vagyunk a saját és környezetünk érzelmeinek, amelyek a figyelmünket irányítják, azzal javíthatjuk a társas működésünk hatékonyságát. Egészségünk megóvása érdekében fordítsunk nagyobb figyelmet kapcsolataink gondozására, ápolására. Különösen igaz ez akkor, ha az életutunk során emberi kapcsolatainkban sérültünk. Meggyógyulni csak kapcsolataink által fogunk tudni. Ennek érdekében – ha szükséges – merjünk időben segítséget kérni, elfogadni. “Vágyaink minden egyes nap, már az ébredés pillanatától automatikus hatással vannak viselkedésünkre. Azokra a lépésekre sarkallnak, amelyeket végül megteszel. Ha sikerül kielégíteni vágyaidat, akkor értékalapú jutalomban lesz részed, aminek következtében úgy érzed, életednek van célja és értelme.” (Steven Reiss pszichológus)

Mit jelent a sématerápiás fókusz alkalmazása a coaching folyamatban? A sématerápia egy viszonylag új, körülbelül huszonnégy éves pszichoterápiás irányzat. A Jeffrey E. Young által kidolgozott integratív szemléletű terápiát eredetileg azoknál a betegeknél alkalmazták, ahol a kognitív terápia hagyományos eszközei nem hoztak eredményt, vagy ahol átfogóbb problémát azonosítottak, személyiségzavart diagnosztizáltak. A gyakorlatban alkalmasnak bizonyult a mentálisan egészséges emberek életminőségének a javítására és önismeretének a fejlesztésére is. Az életvezetési tanácsadásban, a coaching folyamatban az utóbbi esetben lehet segítségünkre a módszer. A coaching folyamat célja nem a múltban történt események feldolgozása, nem a mentális problémák kezelése, hanem ez egy célorientált, előretekintő folyamat. Célja, hogy az élet egy szakaszában felmerült konkrét probléma megoldódjon, célunk elérésre kerüljön. Célja, hogy a motiváló és támogató jelenlét mellett a partner kihozza magából a maximumot, felfedezze erősségeit, lehetőségeit, meglássa a megoldásait. Sémáink, mintáink felismerése segítséget nyújthat jelenbeli elakadásaink megértésében, elhárításában, ezzel is közelebb kerülve vágyott célunk eléréséhez. Az, hogy milyen személyiséggel rendelkezünk felnőttként, vitathatatlanul meghatározza a múltunk, a gyermekkorunk történései befolyásolják észleléseinket, gondolatainkat, automatikus válaszreakcióinkat. Ha ismerjük a múltunkat, jó alapot adhat a jelenkori problémáink megértésének. Például egy döntési nehézségként jelentkező tünetnek többféle oka és gyógymódja is lehet. Azonban megoldást az fog jelenteni, ha a jelenkori válaszreakcióink mögé nézünk és megértjük, hogy mi lehet a célja e reakciónknak a jelenben. Ha megértjük, hogy viselkedésünk hogyan szolgál bennünket most. Ha megértjük, hogy melyik alapszükségletünket kívánjuk kielégíteni ezzel a már nem adaptív (alkalmazkodó) működési móddal. Ezeket az alapvető szükségleteket írták le, csoportosították Young és munkatársai. A coaching folyamatban megláthatjuk, hogy ami a gyermekkorban adaptív viselkedés volt, felnőttként már nem szolgál minket, akadályt képezhet. Ehhez két dolgot fontos tudni. Az egyik, hogy a viselkedés szándéka alapvetően nem feltétlenül negatív. A másik, hogy a séma megszületése pillanatában minden viselkedés adaptív. Ezek a maladaptív (hosszú távon káros) sémák egészen addig “lappanganak”, amíg nem történik egy megterhelő életesemény, amely aktíválja őket. (Például egy súlyos veszteség, vagy a párkapcsolat megszűnése.) Önismereti munka során megfogalmazódhat bennünk, hogy milyen más, adaptívabb kielégítési módja lehet az adott alapszükségletünknek. Ha önmagunk megfigyelését követően, időben, a probléma elmélyülése előtt keresünk segítséget, rövidebb idő alatt találhatunk megoldást. A visszatérően jelentkező sémák, minták megtörése egy hosszabb folyamat, sokszor nem könnyű belső munkát igényel. Azonban lehetséges újratervezni az elmében a berögzültnek hitt tudásokat ezzel is esélyt adva önmagunknak egy stresszmentesebb, örömtelibb, boldogabb életre. A sikerünk egyik mércéje lehet, ha megtapasztalhatjuk, hogy az elérni kívánt célunkhoz lépésről lépésre közelebb kerülünk. Ha szeretnél Te is részese lenni egy különleges önismereti utazásnak, szeretettel várom jelentkezésed akár emailben, vagy telefonon. Tegyük meg együtt az első lépéseket céljaid megvalósulása felé.