Az emlékezés és elengedés csendes útja
Az emlékezés és elengedés csendes útja Ahogy a naptár lapjai a halottak napjához közeledik egyfajta tiszteletteli, higgadt, csendes életérzésre leszek figyelmes, amikor saját magam működésére tekintek. Ilyenkor gyakran jelennek meg az elmémben régi történetek, emlékek azokkal a rokanaimmal, szeretteimmel kapcsolatban, akik ma már nem lehetnek közöttünk. Előfordul, hogy hallani vélem a hangjukat, időnkét emlékszem az őket körülvevő illatokra, vagy látom magam előtt az arcukat. Adódik a kérdés, hogy vajon ez mennyire természetes, normális emberi reakció? Nagyon sokféle veszteségeink lehetnek az életünkben. Költözés, munkahelyváltás, nyugdíjba vonulás, párkapcsolati veszteség, felnőtt gyermekek kirepülése, meddőség, magzati halálozás, haláleset, idős szülők betegsége, gondozása, kisállat, vagy bármely szeretett lény elvesztése. Itt most csak a nagyobbakat gondoltam felsorolni, de ezen kívül természetesen lehetnek még olyan életesemények, amelyeket a veszteség érzése követ. Nem szoktunk arra gondolni, pedig fontos, hogy egy veszteség keletkezésénél nem csak a rossz, kellemetlen dolgokat kell elengednünk, hanem a vele együtt járó jó, kellemeseket is. A mai rohanó világunkban nagyon divatos az az elgondolás, hogy erősnek kell lenni, emelt fővel kell a terheket viselni, hordozni. Lehet, hogy valakiben megmozdult a kételkedés, hogy nem biztos, hogy ez a gondolat igaz. A gyász nem gyengeség és a gyászmunkára időt kell szánni. A veszteségeinket nem egyforma módon, nem ugyanannyi idő alatt dolgozzuk fel, hiszen mi, emberek ebben is különbözőek vagyunk. Egyes veszteségeinkre lehet úgy is tekinteni, mint egy lehetőségre, a változás lehetőségére egy jobb életre, a kapcsolataink átgondolására. Ezért mondjuk, hogy minden veszteség, gyász egyedi. Remélem, hogy a kedves olvasó már érzi, hogy a “szedd össze magad”, és az “ideje már túl lenni rajta” segítségnek szánt mondatok nem támogatják a feldolgozás folyamatát, kifejezetten kártékony hatásúak. Azt, hogyan szerezzünk meg valamit, hogyan jussunk hozzá a dolgokhoz, megtanuljuk. Azonban, hogy mit tegyünk, mit tehetünk, ha elveszítünk valamit, vagy valakit nem biztos, hogy ilyen egyértelmű. Viszont ezt is lehet tanulni. Életünk során a változás az egyetlen állandó dolog. A változás szó magába foglalja azt is, hogy valami véget ér, lezárul, de ugyanakkor nyílik egy új lehetőség, keletkezik egy hely egy másik dolognak, vagy személynek az életünkben. Ha valami véget ért, azt elveszítettük. A gyász a veszteségnek egy speciális formája, a veszteségeink között a legnagyobb, amikor szeretett személyt, barátot, vagy családtagot veszítünk el. Honnan tudjuk, hogy bennünk gyászmunka vette kezdetét? A gyász, a veszteség érzése természetes és normális emberi reakciókat von maga után, azonban igen keveset tudunk róla. Negatív eseményekből fakadó tartós, mindent átható életérzés. Hasonlít a depresszióhoz és igen kellemetlen érzések követik, mint például a megalázottság, szégyen, bizalomvesztés. Jellemzője még az önbecsülés csökkenése. A gyászfolyamat alatt sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó érzések megtapasztalása jelentkezik, ami ijesztő lehet a gyászolónak és a környezetének egyaránt. Ilyenek például a dekoncentráltság, hullámzó hangulat, vagy hogy egyszerre szeretnénk emberek közelében és egyedül is lenni. A folyamat kezdeti szakaszára jellemző intenzív érzéseket minél inkább elnyomjuk, annál nehezebb lesz elengedni. Mivel a környezet nem pontosan tudja, érti, hogy a gyászoló milyen érzéseken, folyamatokon megy át, gyászában hol tart éppen, ezért jobbnak láthatja, hogy inkább nem fordul felé. Gyakran az a tapasztalat, hogy ily módon magára marad a gyászoló személy. Sokan – sajnos helytelenül – azt gondolják, hogy a megküzdés azt jelenti, hogy elfelejtem és nem gondolok többet arra, akit, vagy amit elveszítettem. A megjelenő kellemetlen érzések elfojtása, vagy elkerülése megküzdési módjával csupán ideiglenesen, rövid időre “mentesülünk” a feldolgozási folyamattól, nem célravezető stratégia. Hosszú távon pedig különböző testi és lelki betegségek kialakulásához vezet. A megküzdés az elfogadás és az elengedés folyamatát jelenti, azonban ehhez gyakran nem rendelkezünk megfelelő eszköztárral. A feldolgozás helyes újta, ha elfogadom, hogy fogok a szerettemre gondolni és megteszek, megcselekszem minden olyat, amely lehetővé teszi, hogy a hiány betöltődjön. Segíthetünk magunknak a folyamat egy későbbi szakaszában, ha nyitjuk a figyelmünket és hagyjuk, hogy új émények, új hatások, új impulzusok érjenek bennünket. Életünk egyik lényeges feladata az is, hogy felkészüljünk a halálra. Azonban erre fiatalkorunkban még nem gondolunk, csak későbbi, először talán negyvenes, ötvenes éveinkben. A halálhoz való viszonyulásunk megszabja, befolyásolja az életünket. Az is előfordulhat, hogy ér bennünket egy olyan élmény, esemény, esetleg találkozunk olyan betegséggel, ami után átértékeljük viszonyulásunkat, céljainkat, prioritási pontjainkat. Amit eddig fontosnak véltünk, elveszíti jelentőségét és fordítva, ami után az illető már egy más minőségű életet él, mint előtte. A gyászmunkának egy nagyon lényeges eleme a szertartások, a temetés, a megemlékezés napja. Az, hogy el tudjuk fogadni a másik halálát, fontos eszköze, hogy időről időre megemlékezünk elhunyt szeretteinkről. Erre lehetőség a halottak napja is, amikor együtt, közösen emlékezünk, idézzük fel a múltat és benne elhunyt szeretteinket. Ha bármikor emlékek bukkannak fel elménkben, ne nyomjuk el. Hagyjuk, hogy a felszínre törjön és engedjük át magunkat az érzéseinknek. Ez jelenti, hogy tudomásul tudjuk venni a megváltoztathatatlant, hogy szembe tudunk nézni azzal, hogy soha többet nem találkozhatunk velük. Az ünnepek, ceremóniák, rítusok sokat segítenek, kereteket tartanak számunkra. A szertartások az életbenmaradottak javát szolgálják azzal is, hogy megadják a tiszteletet a halottak emlékének. “Az elengedés nem azt jelenti, hogy kilökdösöd őt a szívedből, hanem azt, hogy úgy szereted tovább, hogy már nem fáj.”