September 5, 2024

Játszmáktól mentesen, önazonosan a céljaink felé Bizonyára többetekkel előfordult már, hogy szerettetek volna valamit elérni, kerestétek az utat, hogy hogyan, kivel és mit lehetne kommunikálni, hogyan lehetne információhoz jutni, mit lehetne tenni a kitűzött cél elérése érdekében. Könnyen előfordulhat, hogy valamely hatalomnak, vagy birtoklásnak a vágya győzedelmeskedik, esetleg tudatallatinkban kódolt megoldási módok közül választunk a tényleges szükségleteink kimondása helyett. Itt nem szándékosságról beszélek, hanem olyan automatikus működésről, amit a tudatosság hiánya jellemez. Amikor a tudattalattink működtet bennünket, azaz berögzült sémáink, hiedelmeink szerint cselekszünk, viselkedünk, akkor működésünk alapelve az, hogy olyan ismerős, hasonló érzéseket szeretnénk átélni, mint az a sémáink kialakulásakor éltünk át. Tehát nem arról van szó, hogy hasonolóan viselkedünk, hanem arról, hogy úgy viselkedünk, cselekszünk, hogy ugyanazok az érzések érkezzenek meg hozzánk, mint régen. Függetlenül attól, hogy ezek a szavak, tettek milyen nyereséget, vagy veszteséget jelentenek nekünk rövid, vagy hosszútávon. Ezért fordulhat elő, hogy később, amikor már másképp gondolkodunk a történtekről esetleg megbánjuk szavainkat, tetteinket. Kapcsolatainkban a játszmák úgy érhetőek tetten, hogy mindig valamely mentális kielégülés érdekében történik, valamilyen pszichológiai nyereség céljából. A baj csak az, hogy ilyenkor a tényleges szükségleteink kielégítése háttérben marad és ezért az elért nyereség legtöbbször nem lehet hosszútávú. Ilyenkor a kapcsolat valódi intimitása nem tud megvalósulni, és minden résztvevőt megfosztunk attól, hogy mélységében jelen legyen a kapcsolatban. Így fordulhat elő, hogy amit ténylegesen el szerettünk volna érni, az nem valósul meg, esetenként még távolabb kerülhetünk eredeti céljainktól és önmagunktól is. Elgondolkodtunk-e azon, hogy tudunk-e játszma mentesen NEM-et mondtani. Valódi, határozott, egyértelmű nemet, kifejezve a saját érzéseinket, szükségleteinket úgy, hogy közben a másik fél érzéseit is tiszteletben tartjuk. Merünk-e olyan személynek nemet mondani, akinek eddig még nem tettük? Feszültséget, vitát jelenthet. Sokszor azonban kifizetődőbb ezeket a rövidtávú kellemetlen érzéseket elviselni, átélni, mert később hosszabb távon az önmagunkkal való kapcsolatunk rovására fog menni. Akkor is, ha úgy mondunk nemet, hogy játszmába burkolózunk, mert ilyenkor nem vállaljuk fel önmagunkat, érzéseinket sokszor még magunk előtt is leplezzük. Most álljunk meg egy kicsit és végezzünk el egy olyan gondolatkísérletet, amelyben átülünk néhány percre a velünk szemben álló fél foteljába. Vajon, ha nem árulunk el magunkról elegendő információt arról, hogyan érezzük magunkat, mit szeretnénk, mire vágyunk, honnan fogja azt partnerünk kitalálni? Nagy valószínűséggel nehéz helyzetbe hozzuk, hiszen ő sem gondolatolvasó. Ezzel máris beindítottuk a játszma gépezetét. Minden társas érintkezés célja, hogy megteremtsük az intimitást, a közelséget, a biztonságot, a valahova tartozás érzését. Tulajdonképpen a játszmával is ugyanez a célunk, de a gond ott kezdődik, amikor a valódi intimitás lehetősége kizáródik. Egy játszma működtetésének nagyon sok mögöttes oka lehet. Az egyik, lehet félelem attól, ha kiállunk magunkért, ha felfedjük önmagunkat, akkor elveszítjük a másik ember szeretetét. Ekkor ugyanis láthatatlanok szeretnénk maradni. Ez a veszély nem reális, azonban mégis bénító erővel hathat, ha az önbecsülésünk sérült. Pedig az is lehet, hogy a másik fél örülne, ha elkezdenénk kommunikálni felé az igényeinket. Egy másik ok, ha nem érezzük biztonságosnak azt a kapcsolatot, amelyben vagyunk. Ilyenkor elképzelhető, hogy segítő szakember segítségét kell igénybe vennünk, hogy a jövőre vonatkozó megoldási lehetőségeket együtt lehessen megkeresni. A játszmáink másik fajtája, ha saját magunkkal folytatjuk le mindezt. Annak, hogy miért nem engedjük meg magunknak az őszinteséget; a saját magunk, a valódi énünk elutasításának igen mély gyökerei lehetnek. Felmerülhet az a kérdés is, hogy személyiségünk mely részét utasítjuk el ilyenkor. Mi lehet annak oka, hogy nem tudjuk magunkat olyannak szeretni, amilyenek valójában vagyunk? Ennek hátterében lehet az is, hogy sémáink, hiedelmeink által elképzelt önmagunk szeretnénk lenni. Hosszú önismereti munka eredményeképpen megtanulhatjuk azt a törekvésünket elengedni, hogy egy bizonyos típusú emberré váljunk, aki egy bizonyos típusú életet élhet csak. Úgy gondolom, hogy a bennünk és másokkal kilalakított kapcsolatainkban létrejövő játszmák ellenszere lehet, ha pontosan úgy fogadjuk el saját magunkat, ahogy vagyunk. Ide tartozik minden kellemetlen érzés is, mint például a haragunk, a félelmünk, a dühünk. Az önbírálatot pedig átalakíthatjuk önszeretetté, önegyüttérzéssé, önelfogadássá. Így már nem lesz olyan félelmetes őszintén kimondani azt, amit érzünk, amit gondolunk, amit valójában szeretnénk. Kíváncsi, ítélkezésmentes hozzáállással lesz lehetőségünk mélyen megismerni önmagunkat, másokat. Merjünk sebezhetőek, olyan emberiek lenni. Harmóniában lenni önmagunkkal, játszmamentes emberi kapcsolatokat működtetni lehetséges. Szeretni és szeretve lenni érzése az egyik legfontosabb dolog, amiből hatalmas energiákat meríthetünk. Ehhez pedig éltető kapcsolatainkon keresztül tudunk eljutni. Minden változás akkor lehet tartós, ha motivációja szeretetből és az elfogadásból ered. Müller Péter gondolataival zárom ezt az írást. “Harmóniát csak olyan ember tud maga körül teremteni, aki magában már megteremtette.”